TANKÖNYVTAN

 

HARMADIK ÓRA, OSZTÁLYFŐNÖKI, TANÁROKNAK

 

A digitális oktatás körüli értelmetlen vita oka az, hogy akik ellenzik – vagyis azt állítják, hogy így nem lehet tanítani – valójában a jó öreg biflázásból indulnak ki, aminek a lényege a frontális oktatás, értsd: a tanár pofázik, a gyerek kussol, és közben belemegy a tananyag, amit ezerszer el kell ismételni, különben ki is megy szegényből. Vagyis amikor fel nem dolgozott, meg nem értett, unalmas információkat kell beletömni a gyerekbe, és a tudást aszerint „értékelik”, hogy mit tud visszaböfögni belőle, amivel voltaképpen magát a gyereket minősítik: „ilyen buta (rossz) vagy, hogy ezt se érted?” Még rosszabb annak, amúgy, aki jól tud böfögni.

Mondok egy egyszerű példát. Kell-e egy 8 – 10 éves gyereknek tudnia, hogy mi az a határozó? Például a helyhatározó (vagy a helyhatározószó, ami csak egy bürokratikus, biológiai megkülönböztetés: a szótan a csontvázzal, a mondattan hormonokkal foglalkozik, de mindkettő messze van az agykutatástól) egyetemi szintű definíciója a következő: „a helyhatározó olyan mondatrész, amely a cselekvés, történés, létezés helyét határozza meg.” Üres tautológia. Mintha azt mondanám, hogy „a hülyék tudománya olyan tudomány, ami a hülyéké”. Namost, ezt egy gyerek bebiflázza, és mondjuk 100, halál unalmas feladat kényszerű megoldása közben berögzül az a néhány, maximum két tucat konkrét szó, amire a tanár piros pontos ad. Nem a „magasröptű tudományt” sajátítja el, hanem igyekszik megúszni a tök értelmetlen zaklatást.

Valójában a magyar nyelv szépségének és rendszerének megértését nyugodtan rá lehetne hagyni a gimnazistákra, sőt az egyetemistákra. Az általános iskola legfontosabb feladata a helyesírás praktikus elsajátítása lenne, elmélet nélkül. Ennek tökéletes alapja volt egykor a szótagolvasás, mivel akkor nem csak az elválasztást, hanem a mássalhangzó torlódást, a hosszú, rövid mássalhangzók közti különbséget is erőlködés nélkül lehetett képesség szintűvé tenni (akár játékos formában is), és így negyedikben már elég volt a gémeskútra hajazó elipszilon, valamint néhány aljas ál-összeolvadás megkülönböztetését begyakorolni. Aztán, ha már tanulnak földrajzot, ötödikben, hatodikban, jöhet a kisbetű, nagybetű, kötőjel...

Ami az elipszilont illeti, azon a szótagolvasás se segített, és bármilyen ciki, lássuk be, ma már nem létezik ilyen fonéma. Ideje lenne, hogy vagy csak pontos-jét, vagy csak elipszilont használjunk (az utóbbi viccesebb, lásd: varlyúhály, éllyeli papagály, kacsamály, de a másik se unalmas: karabéj, mijen, gója). Jó, rendben van, amíg az angolok, meg a franciák ilyen követhetetlenül használják a latin betűket, tanuljuk csak meg szegény (de szép) gémeskút betűt.

A helyesírás begykorlására pedig a legjobb módszer lenne az angol nyelv gyakorlására szolgáló „akasztófa” nevű játék vagy valami ahhoz hasonló, mint házilecke a laptopon. Persze, ehhez végre gondolkodni is kéne „odafönt”, de hát ők nem olyan iskolába jártak, ahol a gondolkodást osztották. 

„Ment-e előbbre a világ a tudományok által?” Hát az ilyenek által biztosan nem.